Hol vagyunk, mikor már köszönni sem tudunk?
Köszönni sem tudok.
Beleszippantok a levegőbe és
más fiúkon érzem az illatodat.
De egyiken sem annyira, mint rajtad.
Rajtad sem igazán.
Sosem gondoltam volna, hogy ennyire
tud hiányozni egy középszerű mosószer.
Vagy legalábbis az, aki hordja.
És nyilván nem a testvéreid.
Olyan könnyen alkalmazkodsz,
pedig elvileg, ami most eltűnik, fontos neked.
Milyen lenne tudnom, mit jelentek számodra?
Egy értesítés Messengeren.
Fotó a galériádból, amit törölsz,
ha megtelik a tárhelyed.
Egy fiú a tömegben.
Megfagy a hangunk egymás mellett
fent a katedrán, lent a padban.
A sírást lassan nehezebb
visszatartani, mint az orgazmust.
Egyik követi a másikat.
A dohányzás mellett még ez maradt.
Ijesztő, hogy nem lettem még függő,
de végignézem, ahogy te azzá válsz.
Régen láttam rosszabbat, mint
téged orrba szívni.
Hiába nem látszik, én is
tudok félni miattad.
Hiába nem gondolunk ugyanúgy egymásra,
az egészből az ugyanúgy fáj a legjobban.
Hiába lesz vége egyszer,
soha többé nem foglak tudni úgy átölelni,
mint ahogyan tavaly decemberig.
Hiába tudnék még mesélni,
egyszer én is belefáradok.
