Ha majd megérik gyümölcsöm gyümölcse,
és nem érezhetem ízét a mának,
elmegyek észrevétlen olyan messze,
hol csak a végtelen csillagok várnak.
Ha majd simogatni fog az éji csönd,
mi balatoni szél testvére nádnak,
elsuhanok tőletek oly messzire,
hol csak a végtelen csillagok várnak.
Ha majd nem vádol minden perc és óra,
másnak is mutat időt a toronyban,
távozom, mint ki jól végezte dolgát,
szikla maradok hegyekben, s nyomodban.
Kísérlek, mint örömöt sóhaj, könnyek
fájdalom-lombokban, leszek ősz híre,
majd nem tart vissza elmaradt ölelés,
távozom halkan, némán, oly messzire,
hogy ne találjon meg csak értő felem,
ki őszike fájdalmak közt életem,
míg olvassa hűségem zálogát, csak
gondolja életem ellen vétkezem.
Ha ráeszmél, magányos tornyom lenéz,
pokol mélységek szirénhangon várnak,
vészjelzéseim nem volt ki fogadja,
nem panaszkodtam soha a világnak.
Ha majd megérnek gyümölcsim s eljönnek,
időn túli dobás, nem ér, késő bánat,
elmegyek észrevétlen olyan messze,
hol csak a végtelen csillagok várnak.