Messze még az óceán partja,
hosszú út végtelen vizeken,
hiába kérded, ő sem tudja,
hová indulsz s hová érkezem.
Fáj a nincstelen élet sarja,
vadhajtások közt szegény a múlt,
teremtőnk veszi el, ő adta,
majd ha őrült fájdalmad kihunyt.
Mondatod szíven ütött, értem
mit nem akarsz, mert alázó lét
más kegyelmére várni térden,
s nem érezni szeretet ízét.
Mikor mellettem hallgatsz távol,
mindennél szebb az éji trilla,
csöndbe feledkezett ágyamból
könnyed aggodalmam kiitta
Könnyek forrásvizét, mely rohan
végtelen óceánpart felé,
s elveszett evezőlapátunk
hánykolódik, nem kérdik kié.
Messze még az óceán partja,
hosszú út végtelen vizeken,
kérded, de senki sem tudja,
hová indulsz s hová érkezem.
