Készen állok az egyedüllétre,
mindennapomon egy koszos létra
áll mellettem, meg egy rojtos kötél,
rám kacsint, megért, soha nem ítél,
pedig itt él, bennem hurkolt nyaktincs,
volt sok csalódásom, most már egy sincs,
paraszt üvölt: „Engedd el, ne ezzel
fogd a semmit, a másik kezeddel.”
Nézem a fám, törzsében ezer harc,
pikkelyszerű jajszó metszette arc,
nemes vonás közt rontja sok bogár,
mégis csak a holnaputánra vár.
Felejtése a gyökér engedné
ha kidőlne törzse, mondd ki felé?
kit táplált a kapaszkodójával,
támadt a víz, tűz, szél, jég, ár, jaj.
Mint roskadozó fa nem engedem
tartásom, csak száradó levelem,
le velem, ha engedném csapásom,
kalendárium elején várom
a tudás a lélekkapaszkodóm,
szélfútta száraz levelem adom
földanyának egyedüllétemre,
a többit elengedem a szélbe,
hogy vigye hírül, készen vár álmom
készen, a csapásokat még állom,
mindennapom egy koszos létra,
készen állok az egyedüllétre.
Szerkesztőségi hírek – 2026. július 12.
július 12, 2026