Nyelvem ostora húsba vájó igaztalanság,
becéző szavakba burkoljon sok-sok mézes szó,
vibráló tehetetlenségben szállongó újság
címlapján névtelen sor vagyok, némán halkuló.
Regényünk metamorfózisa szürkén tetszeleg
szófejtő írnokok zagyván átszőtt tankönyvében,
vonaglik egy híres zigóta, torzan, fejetlen.
Tisztelt Bíróság! Igazam kő, magamba véstem.
Hajlok meg a szent szék szálkás támláján székelve,
undorodva magamtól s mi kijött vacsora volt,
anyám örülne most, mit fia produkált délben,
szaros egy élet – súgom – míg iszok egy almabort.
De csak azért, hogy emlékezzem jogos jussomra,
melyet befalazott undok atya ítélete,
míg létem védtem gerincem nem érte ruptúra,
dögevők neveltek, igazam senki sem védte.
Csöndem kése vért szüretel, lassan, cseppenként ír
regényt, fehér tollal, Istenem segedelmével,
reszkető ujjakkal. Már látom a távoli sírt,
ahol egyedül alszom örökké, más nem fér el.
Köröttem szűz matrónák csalódnak szerelmesen,
átkozzák jöttüket, mely kőbe zárt évszám csupán,
borostyán arcukat mosolyalbumomba teszem.
De te várj meg, éjjel érkezem álmod vonatán.