Turcsányi Lajos: Gyászjelentésem

„Pad kiadó, tartós használatra,
évszakonként garantált kényelem!
Ne habozzon, még szabad a gazda!”
Hirdetés a szabad pad újságban!
Kelep Elek esztergályos néha
megpróbált leszokni a munkáról,
Till őrmester visszaverte, vissza,
Kádár kolbásszal, meggyőződésből,
K. E. két családos sörkedvelő,
Munkást szívott, reumás ujja közt
haldokló szocializmus ült tort,
zsíros magyar nótával, vegykóval.
Asszonyát ritkán ölelte, néha,
mosdatlan, ritka foga sörbontó,
lányai egyetemet akartak,
lányai menekülni akarnak,
távol, tova tétova reménnyel,
unott anyai csók szúró bajusz,
izzadtságszagú melós jövőkép,
vár a papírgyár, udvarol a pék
fehér gatyában, izzad kenyérrel.
K. E. álmodott kicsit, nagyot,
fejébe húzott zsíros kalpagot,
zsebébe csúsztatta vörös könyvét,
ez volt minden, mit elért, élete
másnak lett fedele, húsosfazék.
Diploma pislog az asztal mögött,
asszonya lelépett, elköltözött,
vasutas vitte, szerette mellét,
nagy gondoskodó farát, mi lent szép,
de ágyban K. E. nem találta meg
mi élvezeteknek eleget tett,
csak a taknyos varnyút minden éjjel,
egy este későn ért fel, kizárta
diplomás lábnyoma, közutálat,
„Vágom ereim, hozzatok tálat!”
azzal a kis térre leballagott,
talált NÉPSZABADSÁGOT s egy padot,
álmaiban szeretett apa volt,
meg asszony, két imádott leányka,
zsebükben könyvvel tették lapátra
borvirágos éjszakán padlakó
apjukat, ki talán nem volt rossz, jó,
csak egy végtelen bohém, kinek hám
tért nyakába, inaszakadtáig
akarta, hogy nekik könnyebb legyen,
most nem talál helyet emeleten.
K. E. Budapest Kis tér egyes pad,
lakója munkahelyre nem szalad,
kapott már gazdag eret, aranyat,
villásreggeli kidobott fogsor
közt rágódó aggódó apasors,
penész díszítette műkenyér, fér
zsebébe még kolbászbőr, avas zsír,
szutykos arca ott bent sír, ott bent sír,
zsebéből kuncsorog morzsát veréb,
másikkal veszekedett az elébb,
maradékot csipeget szakállán,
„hideg éjszakán kevés lesz talán
a karton, sebaj, kibírta máskor,
de az embertelenség egy más kór,
mely csontig hatol rozsdás szíveikbe,
nem csalódhatom még gyermekimbe’…
Volt az utolsó meleg gondolat,
mentő hiába vijjog és szalad,
keményet sóhajtott a tél szava,
fölszabadult a pad és lakója.