Azt hiszem, csak anyaföldem pornyelvén
szerethetem hűs lelkünk ölelkezését,
csobbanva mezőt érő kék felhőkben,
mikor az álom taszító anyaöl.
Úgy érzem zsibongó gyermekim hada
csoszogó, hasogató térdek tánca,
metamorfózis ráncok dűnéjében,
hol a néma regény egén szeretünk.
Bizonyos az örök kétkedés polca,
hol porcicák nyávogása estélen
mesékbe burkolózva fáznak télen,
vadóc éjen félszegen durmolásznak,
Teret adva rímrommá rengett háznak,
vályogba zárt anyaföldem porának,
hol az elmúlt harcosai sáron át
suttogják: – Testünk bár elrepült, nem kár.