Szeptember 25., hétfő
Egy ismerős, huncut tekintet.
Jé, hogy hasonlít rám!
Mintha csak az enyém lenne.
Szeptember 26., kedd
Felfoghatatlan lelkesedés.
Csillámló szövegkiemelő.
Napokra bontott otthonosság.
Szeptember 27., szerda
Nevek anagrammái a fejemben.
Mire az agyam megfejti,
a szívem már újrarendezte a betűket.
Szeptember 28., csütörtök
Egy hang redői és barázdái.
Az ismeretlenek legismerősebbike.
Hiányzik belőlem, de a dobhártyám lejátssza nekem.
Szeptember 29., péntek
Álmomban egy művészfilmről álmodom.
Megijedek a saját interpretációimtól.
De utána feldereng egy értelmezőközösség emléke, mely megmenthet.
Szeptember 30., szombat
Már csak egy nap!
És meghosszabíthatom az önazonosságom
még egy évre.
Október 1., vasárnap
Úgy teszek, mintha emlékeznék.
Az onlinera.
Az offlinera.
Az adrenalinra.
Az eufóriára.
Az értelemmel kérkedő értelmetlenségre
és a játékosan megbabonázó bölcsességre.
A termet játszó szobámra
és a szobaillatú teremre.
A feltétlen elfogadás első alkalmára
és a gondolataim első igazi otthonára.
Az ablakból csodált anatómiára.
A várakozásízű párnák kávéillatára.
A pirosládára, ami piros is volt meg láda is volt
és legfőképp csak a miénk volt.
Rád.
Magamra.
Az életemre.
