Megcsillan egy trombita karcos dallamában,
végigsuhan a zongora billentyűin,
belekapaszkodik a nagybőgő húrjaiba.
Miért napfelkelte? Miért nem naplemente?
Kérdezed a tollas fejdíszem
és a Charleston-ruhám között.
Ez már egy másik nap,
egy másik hangszer,
más dallamon játszott beszélgetés.
Mégis, valahonnan ismerős a vonó tánca,
és az ösztönös kérdés is, amit megfogalmazok:
Miért naplemente? Miért nem inkább napfelkelte?
A napóra jelent üt,
és már tudom a választ.
Kár, hogy a jövőben még nem ismerlek igazán,
a múltban pedig már nem emlékszünk rá.
