Tóth Szilvia: Vízió

Egy árva nyírfa ágán ült,
csak halkan, lágyan hegedült,
mindig ugyanazt a dalt játszva
merengett a félhomályba,
levélből kötött magának koszorút,
s nem kereste merre visz az út,
csillagok porát szedte kosarába,
álmokat szőtt belőlük, rálebbentette
a szürke tájra, s felragyogott a fény,
vágyak, titkos gondolatok, pislogó remény,
virágos szemecskéi mosolyogtak,
mit se bánva mit hoz a holnap,
s a lány, táncra perdült, saját dallamára
járta. Világot táncolt. Nem bánta,
ki nézi, ki látja, csak pörgött, s
talpa nyomában aranypénzként
pattant a pitypang virága,
belebújt napsárga szirmába,
s kacagott. Szanaszét szórta szívét,
magának egy darabkát sem hagyott.
Azon a varázsos estén Isten leküldött
érte egy csillagot, az ölébe vette,
s vele egészen az égig repült,
a különös, furcsa lány tiszta arca,
lassan a hófehér holdba szelídült.