József Attila emlékére
Mondd, Mama! Hol voltál,
mikor sínekkel álmodtam,
és a fém a fémen sikítva csikordult,
talán erősebben, mint éhező hasam?
Vagy a fejemben a kalapáló szögek…
Miért hallgattál kékülő szájjal, s nem szóltál,
pedig hidd el, én jó voltam,
nem tehetek róla, ha a kutya habzón rám mordult
Mama, nekem nem volt semmim, csak szavam.
Tudom, hogy szorítanak a kövek…
Semmi nincs rendben, hiába kántálod,
férgek ették meg már derekad
– csillagokat is szórt a sín, olyan szép volt…
akkor már nem hallottam hangodat,
semmi nem lüktetett, csak zakatolt a vonat,
biztos keringtek bennem vágyálmok,
lázadó szavak, de hangom elakadt,
furcsán feketévé vált a rám nehezülő égbolt.
Mama! Én láttam benne az arcodat!
Senkiből lettem szobor. Koszorút fon rám az alkonyat.