Akár egy nő,
kacéran nyújtózkodik a nyár,
pőrén terül el a parton,
perzselő csókra vár.
Buján ölelkezik a nappal,
a tó szeme bámulja őket,
s áldja habbal, pappal a nászt,
alattuk a víztükör szemérmes
fodrot pillant,
titkos vágyak izzására vigyáz.
Nyírfa ifjúk mohón nyújtózkodnak
fényes levelükkel felé,
vágyják, kívánják érintését,
de ő sikkantva elszalad,
maga után húzva csábos, mézízű
illatát, zsongva követik pillék, bogarak.
Önfeledten keringőzik a réten,
tánca dallamát mező virágozza,
érkezését csöpp harangvirág
halkan, hamvasan harangozza.
Megunva meztelenségét
köpenyként magára húzza a felleget,
belőle ejt szerelmes könnyeket
az érte sóvárgó világra,
majd szivárvány útját járva
hét színre festi meg az eget.
Csókját osztja számolatlanul,
forró ölelésében olvad a táj,
neki dalol szerelmes ódát
ringó fák ágán az énekesmadár.
Csalfa szemmel kacsint az égboltra,
kedvese csak bámulja féltékenyen,
ahogy csupaszon ragyog,
lassan maga mellé ülteti az
esthajnalcsillagot. S mikor a
szégyenpírba égő naplemente
vöröslő arcát a tóba temette,
a Nyár, betakarózva tündérrózsa
levelébe, utána csobban,
s szerelmes álmot suttog a fülébe.
További bejegyzések
Szerkesztőségi hírek – 2024. október 31.
október 31, 2024
Varjú Zoltán: 1956
október 23, 2024
OKTÓBERI PÁLYÁZAT
október 1, 2024
Szerkesztőségi hírek – 2024. szeptember 30.
szeptember 30, 2024