Május volt. Nyíltak az orgonák.
„Fél éve van hátra.”- mondta az orvos.
Én tudtam, nincs tovább.
Aztán, mint eltépett nyakláncról
a guruló gyöngyszemek,
szakadtak le rólam az életek.
Százszorszép virág szirmaiból
olvastam ki a képletet –
szeret-nem szeret-meghal-eltemet.
Viaszosszájú halottjaim odaát várnak,
talán szemfedőt dobálnak
egymás tetemeire.
Ez nem egy kép, csak keserű bánat,
mi óhatatlanul hagyja el a számat
riadt magányomban, s ki veti meg?
Most csend van. Ki élt, hal,
a halálra nincs bocsánat.
Én vagyok! Jaj, vagyok!
Még örvendezz nekem világ!
Fölparcelláztam agyam minden zegzugát,
hogy mi hol van, talán majd megtalálom,
magam csipkézem rózsaszínre
felderengő álmom elfeslett részeit,
fogaimmal körbe rágtam, néhány foszlányt kiharapva
felejtsem, mire vágytam.
Szemet hunyt a sok síró éjszaka tettem felett,
jóllehet, megértette tán, miért babrálok csipkét
a rongy helyett, s takarom be vele testem
minden magányosan töltött üszkös esten.
Csak megyek. Megyek mindig tovább.
S közben szívom magamba a virágzó orgona
megfagyott illatát.
- Varju Zoltan
