Hóvirág fehér szirmára ült a merészség
a ködbe takarózott fák alatt
hová nem süt be a nap, mégis
bátran kidugta fejét
s ha szél cibálja se bánja,
csöndes szerénységgel mosolyog
a várakozó világra,
nem szánakozik zsolozsmát rebegve
önmaga törékeny életén,
fejet hajt, alázattal,
hisz jól tudja, ő maga a remény.
Csak vár, rendületlen,
zöld ereiben zubog már a tavasz,
valami nem evilági önkívületben
néma prófétát játszik,
oly kicsike, a földből alig látszik,
fátyolszirmán a tegnap
harmatcseppje hull gyönggyé
gömbölyödve, a gyökerén
tipródó rögökre, lám maga alá
teszi, s ebből is magát élteti.
Én csak arra emlékszem, azon a különös esten,
Jézus sem fázott mezítelen a kereszten.