Átsütött a nap
a gesztenyefa levelén,
arcomra ezernyi fénypöttyöt rajzolt,
gyermekkorom szeplős báját idézte.
Senki sem nézte,
csak magam
láttam magamat,
titokban, ott, a gesztenyefa alatt,
s bámultam a
rozsdás szélű tenyérben
surranó, ezernyi sorsfonalat.
Csodás fénypillanat volt ott,
az elmúlást
színes ruhában leplező
őszben, mindenütt tarka foltok.
Talán, csak a Nap tudta
lemenőben, már hosszabbak
lesznek az éjszakák,
a világosság uralmát
lassan a sötétség veszi át,
de eljátszotta, hogy
újra lehet
– még belőlem is –
bohókás, szeplős arcú
kisgyerek.