Mikor szelet sóhajtottak a fák
és kócos képüket nézték
az alattuk összegyűlt víztükörben,
kiszáradt szájú föld itta az ég szavát.
A néma kopjafák között eltévedt lélek
nyögve az életbe zarándokolt,
s elbotlott minden egyes guruló rögben,
– varjak keringtek egyre szűkülő körben
új országot hirdetett a pokol.
Irgalmat ígérve nedves, nyálas szájjal
égre húzott, zúzott keresztfával,
tűzből, vizet ígérve menedéknek.
Majd szaggató vihar támadt,
vízszintesre fektette a sikoltó fákat.
Már nem volt kinek rebegni imát
– fényes tócsába esőcsepp csöppent
összetört benne a világ
