Csak arra emlékszem, hogy orrfacsaró
volt a cefreszag és a nikotintól sárga
falakon szétmálló szavakból font hálót a pók.
– Még egy kört hozz! – hallottam apám
mámoros hangját. Isten se tartott rajta zablát
ha beindult, s tudtam, nekem marad a málnaszörp.
Csak mélázva, meggyötört szemmel bámultam
a pulton csuporban álló nyalókákat. virággal
a közepén, mi felragyogott, ha nyalogattad,
de kapnom nem volt semmi remény,
néhány szál ottfelejtett ropi, ja és a málnaszörp
jelentette a kitartást a dohos kocsmában.
Emlékszem igen, arra is, hogy fáztam,
dermedt magánykabátban álltam
az apró ablak előtt, csak lábakat láttam,
fürkésztem a sok menetelő cipőt
– közben siratós bordalba kezdtek ott bent,
összefolytak a szavak s borgőzben lebegtek a térben
és én nem értettem, igaz, nem kértem,
de olyan csalogató volt az a nyalóka, s mégsem…
Ízületekbe feszült a lemondó vállrándítás.
Én, csak álltam ott…
Bámultam az ablakot, mi megfagyott.
Tehetetlenül éltem meg a nekem szánt világot.
S lassan, nagyon lassan, ragyogóvá nyaltam a jégvirágot.