Tóth Szilvia: Nélkülem lét

Egyszer azt játszottam, hogy nem vagyok,
és zsebre vágott kézzel, pimaszul
mondhatnám nőietlenül
néztem a világot, ahogy ráhidegül
a földre, közben fütyörésztem,
olyan kamasz fiúsan, egy agyamba ragadt
fals dallamot, körülöttem már
minden megfagyott, még a tekintetek is,
mik felmérték nemlétemet,
szemet vetett rám akkor a magány,
de vállat rándítottam, csak vártam
nyugodtan – hiszen nem voltam ott,
s ha lettem is volna, nem változtatott
a helyzeten, ezen a személytelen, lélektelen,
szemléleten, átfutott a fejemen,
minek is vagyok, csavargó gondolatok
kavarogtak a szürke utcákon
– teljesen egyszerű nap volt,
ez a furcsa nélkülem lét
hamisságtól, keserűségtől koszos.
– egy gyermek szaladt a járdán,
s halkan csengetett egy sárga villamos.