Tóth Szilvia: Magadra nyíló szemmel

Júniusban érik a jóság pirosan,
meg a mindenhatóság, ahogyan
ránk teríti bárányfelhős bodrokkal
díszített palástját az ég
– nézd, milyen szép
úgy bámulod, hogy belevakulsz
te aprócska földi lény, nem okulsz
míg napot, holdat, csillagot keresel
fürkésző szemmel
– te balga ember
lábaddal eltaposod saját utadat
és azt, ki éppen utadba akad,
érzelmeid énre szabottan
fulladnak beléd elhagyatottan,
sárgán villanó tekintetedbe olvad
jégként életvirágod
– lásd meg végre világod
szívd magadba a fű illatát eső után
vagy csak bambulj bután
kit érdekel a létezésben a bent
embernek született ember
– magadra nyíló szemmel
váltsd meg végre önmagad