Tóth Szilvia: Létminőség

kezed sápadt holdsarlóként feküdt
a gyűrött takarón, félhomályban,
nem akarta látni a világot
szemed csillaga, behunytad
és pillád alól egy könnycsepp
gördült végig az arcodon,
egészen a nyakadra, ott a ráncaidba
ült, akár a fűszálon a harmat,
én tudtam, hogy nem akartad
láttatni elmúlásod,
egy rég vágyott pillanatban
a Hold kiegészítette magát
veled, s kerekdeden nevetett
az égen, te ringatóztál benne
hófehér szépen, mosolyom
a válladra ült csendesen,
szótlanul hittem,
magad vagy a mennybolt,
csillagokkal, Holddal,
harmathozó felhőkkel,
mi itt lent, idegen volt.