Tóth Szilvia: Lélekút

Hóba rajzolom dermedőn,
s hadd kapja fel a szeleburdi szél
s vigye tova, el, kergetőn
hegyszirtre, völgyekre
csurranó patak görnyedő partjára,
hajnalt váró, sóhajtó fák
megszürkült, vaskos ágára.
Majd a tavaszban vízzé válik, cseppen
ott lesz a folyóban, felhőben, tengerben,
virág óhajtja, gyökér vágyja, szívja
s életté válik lassan,
mit valamikor a hóban hagytam
patyolat lelkem.