Tóth Szilvia: Illúzió

Arcomat belesimítom
gesztenyefa gyermektenyerébe,
ujjai között cirókál a fény,
varázsvilágot játszik.
Árnyékot növeszt, földre dobja,
s hirtelen a kisgyermek is
felnőttnek látszik.
A nap bújócskázik az égen,
kóbor bárányfelhőt húz
ragyogó képe elé,
onnan mosolyog sejtelmesen,
az árnyék eltűnik, belesimul
a földnek fekete porába,
már hiába is keresem.
Elszökött az illúzió,
a naggyá válás vágya,
a zsendülő leveleket
lágy szellő dúdolva dajkálja.
Hiszen mindegy is minek látszol,
csak lelkednek legyen szép zenéje.
Lehunyom szemeim,
arcomat belesimítom
gesztenyefa gyermektenyerébe.