Ma reggel az útszéli bokorba
ült a borongós, novemberi hajnal,
ködfátyolba burkolta magát,
ezüst gyöngye játszott az avarral,
nem törődött a már korai zajjal
– autók száguldottak az úton át.
Csak úgy volt, magában, egyedül,
észrevétlenségébe merült,
elrohant mellette a világ,
jeges csipkét álmodott a fákra,
lám, ő is megelőzte magát.
Senkinek nem tűnt fel ez a rohanás,
ugyanúgy kezdődött a nap,
gyors kávé, üres kifli roppant
az összekoccanó fogak alatt,
s a fogatba fogott idő csak suhant,
nem vette észre senki,
hogy ott, a bokorban valaki ücsörög,
csak egy szarka cserregett a feje fölött,
jött s majd ugyanígy megy, látatlanul.
Már semmi sem fontos,
s hogy ki marad alul
ebben a versenyfutásban, nem tudom,
azt láttam, hogy a dombok
deres szakállt növesztettek,
és a köd árva könnye ült a lombokon,
akár a verkli, búgnak monoton
egykedvűen a felkelő napok.
Mégis, érezned kell, hogy fázol
legalább egy kicsit
tudod, minden változik
minden nap… valamit.
Kabátba bújtam, összefogtam magamon
s ezen az októberi hajnalon
az erkélyemen állva néztem némán,
ahogy bölcsen, pulóvert font magának a Nap.