Tóth Szilvia: Holdüzenet

Tegnap éjjel
egy szemmel nézett
rám az ég,
akár egy küklopsz,
hófehéren ragyogott a hold
homloka közepén.
Nem mosolygott,
vészjósló csendben volt,
csak bámult meredten
a világra,
tejfehérbe sóhajtotta,
ne is lássa
az újkori kálváriát,
mikor tapossa ember
embernek fiát.
Némán álltak a fák,
a törzsükbe vésett kereszt
gyantát vérzett,
hidegen rezzent egy
déja vu érzet,
az utolsó ablakban is
kihunytak a fények.
Mi lesz, ha sötét lesz?
Ha a Hold hirtelen maga elé
rántja fekete köpenyét?
S mi lesz, mondd?
Ha egyszer Isten is
ránk csukja majd,
megfáradt szemét?