Tóth Szilvia: Hazatalálás

Bátran nézek már bele a sötétbe,
félelem nélkül,
– mi láthatatlan, az örök.
Örömök, érzések, szelíd szavak
kavarognak a nehéz égbolt alatt,
s lám, a Nap is ragyogó ruháját
levetette, rögös sírokra tette,
– gyertyafénybe lopta magát.
Míg szám imát rebeg,
s lehajtott fejjel nézem a feszületet,
szemembe csillan lángja,
lélekakóként kutatja a reményt,
bennem keresve,
– magamban hová tettem a fényt?
Nyugodt az este. Csöndes mosolyom
átlépi a valóságot, belső rendet teremt.
Már tudom, mi a fontos idelent.
Mikor vándorként járod itt, e földi utadat,
köszönd, ha jó embernél háltál,
s hidd, hogy lesz,
ki téged is örömmel fogad
– majd egyszer, ha hazataláltál.