Valami elveszett, elfutott,
elszaladt, elillant, felbukott,
mint csorba pohár füléről az ujjlenyomat,
ablakok üvegéről a fény,
csak mozaik maradt,
arcokon pásztázó sugár a sok
fürkésző szem a pillák alatt,
s a földre hajló égbolt is belepirulva öleli
koszos hajnalokon a szürke utat,
a lehajtott fejjel lépkedő emberek
egymásra nem néző tekintettel
bambulnak maguk elé,
s csak telefonról olvasnak
meg nem élt érzelmeket rajzoló emojikat,
ujjgörcsbe ránduló pillanatok
kiáltanak segítségért,
de a hibátlan okosságba szorított
gépvilág képvilága vonzza az
illúziót kergető soha nem lesz álmokat,
miközben elveszik, elfut
elszalad, elillan, felbukik a lélek
s minden mi emberré tett.
Üres szarkofággá silányult testeket
vonszol magával az idő
lassan lehámlik a jövő
megfáradt arccal néz a semmibe
igehirdetés nélkül
aztán elmúlik
minden
a szájak vonala egyenessé kékül.
Nyújtsd a kezed! Nézz rám!
Légy kiválasztott az Ember szerepre!
Add tovább!
Most fényjelet rajzolok tenyeredbe.