Fanyar
Vajon mitől ilyen fanyar, mint a som
– mit dér csípett feketére
a fehéren taknyos köd alatt
még a salak is arcul csap
negédes zenére vonaglanak
Földre írt emberbábuk
lélekruhátlan foszforeszkál a szájuk
nyáltól fröcsög
képzetzavar az ideájuk ahogy a
várakozásról beszélnek
miközben szemüket kimarta már a
sok vibráló neon
benne ülnek a zajban
zavartalan cukormázba ázva
Hé! Mi lesz, ott, azzal a csillaggal?
– bár épp oly mindegy
mi lesz meggyalázva
csak forró legyen a forraltbor
meg jó fűszeres
az erekben hallgat a vér
nem zubog megfagyott
tükörtelen tartják maguk előtt
a színesre festett látszatot
máglyára vetett holnapok sírnak
kőkereszten moha barnul
kettőezerhuszonötöt írnak
csak ki érez belejajdul
s még mindig fanyar