Tóth Szilvia: Emlékfoszlány

Csak néztem, ahogy a bánatom
lazán kikönyököl az ablakon,
és furcsa mód maga után integet,
hátára kapva szívemet,
azt se mondja, ég veled,
megy, vissza sem pillantva.
Emlékszem erre a különös napra,
mikor ott maradtam naiv, ártatlanul,
„a jó pap is holtig tanul” bölcs
mondását mondogatva,
kapaszkodva a soha vissza
nem térő pillanatba,
sírva cseperegni kezdett az eső.
És a sárgahajú aranyvessző bokor mögül
egyszercsak előbukkant a Nap,
s reményt szőtt a lezúduló aranyfonatba
hitet, hogy lesz még boldogabb
idő, virágot pattintott ujjával
az égre festett szivárványt masniba kötötte,
párává tette a múltat, s a fény előtte
földig hajolva kezet csókolt neki.