Gúny csorog a házak málló vakolatán
s lám, az előttük álló őszbe hajló platán
levele is besárgult már, isten tudja mitől,
egyszer úgyis végkimerülésben kidől,
akár a csavarosan csattogó sárszavak,
mik savasan ezerfelé bomlasztanak,
míg atomot álmodnak a csöpp részecskék,
persze idén is elrepülnek a fecskék,
te meg elhiszed, hogy minden rendben,
élsz napról napra, szedett-vedetten,
csak mikor megnyitod a vízcsapot
s abból is a mocskos mocskolódást kapod
szivacsodba, pólusodba kúszik zavarod,
nem teszel ellene némán, hallgatagon hagyod,
vagy míg élsz, még egy kicsit csak, az elég,
ezért csókolod a sátán szőrös kezét,
vigasztal a tudat, hogy magadért teszed,
– nesze neked, emberemlékezet!
Carpe diem! – éljünk hát a mának,
intsünk be minden normális emberi vágynak,
hisz jól van ez így, meg bárhogy is, csak legyen,
nap mint nap libikókázol vacaknyi életeden,
világot megváltani biztosan fárasztó,
meg minek is, az ember úgyis halandó…
Most nem írtam szép verset, meg cifrákat,
lelkemen elterült a szívszülte bánat,
mert nem látod a saját világod Ember,
épp úgy születtél, bánj tisztelettel
mindenkivel, kit földre élni szántak,
mutass tükröt ez ocsmány világnak,
s ne mond gyáván, hogy ő a legszebb,
mutass tiszta utat, gyarló embereknek.
Nincs semmi jogod szájjal szívet sérteni.
Tudom, hogy tudod, de nem akarod megérteni…
