Cseresznyefa alatt
virág mozaikkal játszadozik
a lágyan beszűrődő nap,
s lassan a kócgubancba álló
gondolat is szabadon szalad,
mezítláb rohan a réten,
átlépve megannyi rossz emléken,
égig röppen,
könnyét otthagyja a bárányfelhőkben.
Nincs senki körülöttem.
Fénybe öltözik a csend.
Sárga bibék álmodnak tűzpiros testet,
s feslett nőként tárulnak
az őket körbezsongó méhek felé,
hogy beteljesüljön az énregény.
Szirom hullik vállamra.
– virágbölcsőben ring a remény.