Csak ténfergek.
Nem porzik lábam alatt az út,
a föld szürke aszfaltba bújt,
ridegen kopog talpam alatt,
nyomom sem marad benne,
láthatatlan járok.
Itt nem nyílnak virágok,
fűszál sem hajlik a szélben,
csak néhány apró kődarab
csikorogva siratja utamat,
tán életet zenél,
mindig mást, jobbat remél.
Vajon mi lehet az út előtt s mögött?
Bánat? Boldogság? Sekélyes közöny?
Nem tudom.
Gyöngy vagyok a kavicsok között.
Isten sírta könny.
Forgószél tekeri örvénnyé a napot. Tenyerében ki-ki amit kuporgatott a hídra viszi. A vízbe beleejti; nincs már semmije. Eddig se volt semmi, hát fordul, elmegy.
A túl-közelből-szólás biztosan megzavar. Bársonyt borít a sebre. Pompás vöröse aztán erősen patakzik. Persze a késő este, a gyönge pillanat ideje veszélyes, mikor a gyanakvás
Csucsa felé épp így élhette meg a májust Ady Endre, s mintha nagy barna szemével nézném a magas szorosra kéken záruló eget, melyben az erdők
A honlapot készítette:
Promix Universal Kft.
