Most gondolatimra cifra gyeplőt kötök,
nézem, ahogy cirkuszi lovak patája
poroz az életporondon kordonok nélkül,
s eltörpül gondom a világfájdalmak között
– közben a közönség felröhögött –.
Zajlik a ripacsparádé tovább,
s lám, a nevető szájú bohóc is
sírva keresi otthonát, sípot fújva,
tüdejét kiköpve szalad, hűlt helyén
marad a vihogó pillanat.
Már az oroszlán is megszelídítette
az idomárt, kitépte szívét, csak erre várt
a felhevült nézősereg, vastapsba
csattanó kezek között fröcsög a vér,
miközben ledér nők táncot lejtenek.
Nincs kenyér, csak cirkusz.
Mégis habzó szájjal ül a nép,
megbabonázva bámulja a groteszk paródiát,
nem is keresnek másik utat.
Vörös vért gyöngyözik a lélek,
fénytelenségébe belekábult a tudat.