Alázattal hajlott a
fűszál a hangya súlya alatt,
ahogy szaladt,
hátán mázsányi málha terhe
egy szem morzsában,
s csak vitte rendületlen,
semmi nem állhatott
az útjában, míg célját
el nem érte. S mikor végre
megérkezett a bolyhoz,
csomagját letette,
még visszanézett az útra,
talán büszkén, hogy megtette
ma is, amit megkívánt a sorsa.
Aztán eltűnt, magamra hagyott.
Én elmélázva idéztem fel
azt a néhány pillanatot,
mivel ez a csöpp kis lény
tanítani tudott nekem.
Végignéztem magamon, az életen.
Cipőm alatt a fűszál eltörött,
terheimet szuszogva vonszolom,
néha nem bírom, leteszem.
Jobbra-balra nézelődök,
tán nem is az utat keresem,
és boly sem vár.
Így magamat is kilesve
vezekel bennem a lét.
Dávid és Góliát.
Ott, legbelül, tudom az okát.
Letépek egy zsenge fűszálat,
s magammal viszem a hangya lábnyomát.
