mea culpa mea culpa mea maxima culpa
az ingvén nappalt is éjjé tette értem a halál
körme alatt az univerzum derék özvegy bojtár
gyöngyháza delelő szívem reszkető fészke
tizenötezerhétszázöt napom téli éneke
négy csillag tartja kezemet lábamat légvárnak
s egyetlen egy őrzi sírástól kínzott ágyamat
ha állok ha nyújtózkodom már nem ér bánat
tiport donorlét tart engem házőrző kutyának
anyaoltárokat tépő farkasaim kengyelrétek
nefelejcsek krizantémok tulipánok rózsakékek
hóban és hamuban is tűzben telt emlőm virágnak
ki és vagy mi tépne szabadon vetem a vágynak
az éjjelt nappallá tettem érted hogy éljek
körmöm alatt kormos húsos bogarak esznek
poharaimból kiittak testvérengedelmek
száraz ág vagyok vándorbot az Isten kezében
jobbján tart a megváltás míg magamtól magamhoz térek
jajj áldozzatok bálványreményeim mielőtt megtörnétek
parázna kín a nincstelenség lábra állított asztalait szeressétek
kéjes áhítat a szeretetlenség hol a mostohaság cipőit levessétek
mea culpa mea culpa mea maxima culpa
szuvas ajtófelek szemeim korhadt szemérem a szám
szellemek kovácsoltak karddá hevült tűz a nyelvem
az élők élve temetnek s a holtak halva születnek bennem
elvetélt magzatot a sorsomat nyúzza rám földi kegyelmetek
már nem fáj a mostohaság és idegenség gőgössége a kerteken
s a fák gyökereit gyolcsoló holtjaim ölelésének kötelét elvágtam
nem köt rokonság sem a földiekhez a föld alattiakhoz s az égiekhez
nyitott tenyérrel nyújtózkodó élősködő álszentek gyülekezeteihez
galléros szertelenség gombol ki én szénkavicsot vetek egy tóba
íriszed tükrét hullámozza sóhajtásom évente egyszer igaz szóra
sóvárgásom fogyóban kacagásom gyűlik őzeket etető lelkem kigúnyol
csak a békesség agg tagjait gyűjti rendbe a tisztelethez ha kicsúfol
szerelmet követelt gyengédség alázat csitítja tömi be a gyermekszájat
holdasföldek fetrengenek sebeim között és sírnak vigasztalom porukat
kettőscsillagot altat homlokomon vállad s nem hűt a verejték e nyárban
megállok rettenhetetlenül a meztelenségben míg a múlás várat
esőtépázta levélcitált menyasszonyi ruhában kenuid alá merítem a temetőket
ha a fényesség királyságában kagylóinak gyöngyeiért merít alá mint a tenger
s én emelt fővel hazudom magam hazudom neked magunkért szeretlek
míg meggyónás nélkül útjára bocsátom a szentséges fájás holttestét a gyászlegelőknek
mea culpa mea culpa mea maxima culpa
