Válláról reptetett tenyerébe ma a téboly
Nem hallgat rá szalmasikoltások száza
Lángnak ered minden mező füstöt köp
Térdét villantja a felhő és öledbe futna
Nem akar lenni se állat se ember mása
Keblet keres de csontnak szegez fehére
Ritkulására zúzott gyermekkorod pora
Kevés az első s utolsó értelem temetni
Az emlékezés dumóitól is fosztogatlak
Gyermekláncfűit legeli a szél az árnyék
Nyugágyaira terített gyümölcsízű holtak
Az évszakok ahonnan méhet vájt belém
A férfi szív öröme s keserve a délutánra
Terített asztallal várt fenevad a jóságos
S aki búskomor gyengeséggel lakol ott
Ahová nem teszi lábát a magasságos Úr
Nem illő pólya rózsás kendőbe tartogat
Haszontalan szusz könyörgésem fülledt
Hogy jégverembe vérembe ő s te fürdetsz
Loboncaimból erdői vermeid serkennek
Markodnak feszített képpel imádkozol
Fohászaid kárhoztatnak ha nem örülsz
Hogy beérje veled a múlás te is beérd
Egy kozmoszból hulló lombpárnádból
Tollat kéregető örvendő kerub halálára
Csalogtatód a vakmerőség de élni kell
Csalogtatott a születés de halni is kell
Csalogtatott a szenvedés de örvendeni
Csalogtatott a boldogság és sírni kell
Füveim esőszikláit kényszer hordja el
Válladról reptette tenyeredbe a téboly
Tán hallgat rá szalmasikoltások száza
Lángnak ered minden mező füstöt köp
Térded villantja a felhő és ölébe futna
Nem akar lenni menny se pokol mása