Tóth Krisztina: Szóindián

Most is ugyanazt gondolom, csak
kimondhatatlan unom a beszédet.
Unom gondolni: tegnap, holnap,
tudni, hogy ágyazódik részlet
egészbe, és hogy hullik szét naponta,
unom, hogy folyton ágyazódik,
hogy fölkelődik, pontról pontra
ugyanúgy mindig, alszik -tól -ig,
utazik -tól -ig, alszik ott is,
hajat vágat, igazít sálon,
gondol semmit, azt is magának,
metróüvegbe néz és látom,
sétál, dohányzik, ez ne volna,
fáraszt ismerni és köszönni,
csak ez a test, ne lenne dolga
annyi másik közt menni-jönni,
le kéne szokni tényleg (erről
eszembe jutott egy barátom:
„nincs cigarettám, már leszoktam,
már csak emberek közt dohányzom”)
– nagyon unom, hogy emberek közt.
Kutyákkal kéne társalogni,
nézni macskát, fület hegyezni,
szagra szagokkal válaszolni –
meg se mozdulni. Minden eldől
úgyis. Eldőlni hónapokra.
Hallgatni, hagyni nőni bentről
a csöndet, nézni, hogy befonja
süket mosolyom szépen a lián.
Nem jutna át, csak néha, kúszva rajta
egy-két ravasz
szóindián.