Mi folyik ennyi éve, zubog, mit kell kezdeni ezzel,
hallgatni éjszakánként, ahogy az öblös strangok társalognak
a föld mélyében csicsergő ideges vízerekkel,
vagy a torkukba rekedt síkos hajról dalolnak.
Odalent viszont egy titkos, hideg medence hallgat.
Ha egy mélyebb álomban egyszer addig leúsznál,
érinthetnéd a csönddel bélelt, derengő betonaljat,
ahol az álomkeltő algás motorja pulzál, pulzál.
Az élet nem jön rendbe, mert nem olyan, mint a csöpögő csap,
hogy kiszáll a szerelő, zseblámpával aláhajol, és megcsinálja.
Hogyha sokáig nem vagy itt, észrevétlenül elfolyik csak:
lejön a kóc, a szigszalag, és minden rohad a kő alatt, hiába.
Először néhány remegő csepp a fugák közt, és az is csak
hogyha közel hajolsz. Azt mondod megborzongva, csak a pára.
Régen nem itt laksz, kimész, rákattintod a villanyt,
ledobsz néhány ruhát. Mi szükség van erre a házra.
