Tóth Gabriella (Toga): Szólni merni

Szólni merni!
Talán ez az egyik legfőbb dolog, amikor fesztelenül, érdek nélkül ömlik a szó, és megtisztulsz általa, beavatsz és beavatódsz, mélyről jövő titkokat súgsz, majd rejted a másét.
Meztelenre vetkezünk, majd lehet, szégyelljük, hogy kitártuk valónk.
Sablon kérdésekre alapozni?
Mi újság? -kérdezik.
Kérlek, épp itt a Kelet- Magyarország, de lehet a Nők Lapja is, lényegtelen.
És beáll a csend.

A kardiológus óva int, ne várd, hogy hosszú sípolássá változzon a görbe, és a ritmust őrizd meg. De annyi életjelmonitor közt vajon melyik pulzál a mi ritmusunkra? Sokszor elszakadnak egymástól a jelek, és mi, lassítva-, gyorsítva új egyensúlyt keresünk, mint a mérleg másik serpenyőjét, vagy mint a másik szemtükrében magunk. Azt a csillogást vágyjuk, mely ékesebb, fényesebb, mint egy arany medál, mert kit érdekelnek e földi hívságok, amikor hideg a ház, és az üresség érzését félve játszani is képesek vagyunk? Feltápászkodunk, és néha álpörgéssel vetődünk az életnek becézett létezésbe.
Lélegzünk. Beszélgetünk. De csak az érti meg a légvételekben a sóhajt, a szavak közti csendet, aki vesztett már eleget, és nemcsak akik mellett szólni sem merünk, mert kitörölték magukból az elveszettség- érzés apró emlékét is.

További bejegyzések