Onnan könnyebb a lét,
de máshol sem tágabb az ég,
meztelen talppal üvegen járunk,
belül csepeg, nem várunk
már semmit, az időt elhagyjuk,
míg telnek a percek,
a kemény füstje folyton csak száll,
ködbe ül, és lehúz a száj.
Onnan könnyebb a lét.
Síró dedként zaklatni a csendet,
és feloldozásra várva
egy arctalan, némaságra ítélt rabnak
öntörvénnyel zúdítva a bennünk rejlő
csillagtalan univerzumot,
és hinni, hogy a szó áthatol majd
a membránokon át, egészen a szívig,
míg a bent sarjadzó szavak egyre mélyebbre ülnek,
és úgy dermednek a vérerek,
mint fagyban a meredek tóparti nádas,
s körülötte a csend,
roppanó jégszilánk a tavon,
hártyaként feszül belül.
Majd szakad.
