Nem a már megszokott, ismert, begombolt lelkű, fóliába csavart élet, nem az önmagába forduló ajtó, mely forog tengelye körül, de a röppálya mindig ugyanaz. Maradsz egymagad abban az őrjítő csendben, melyből mennydörögve szállnál ki, és elfojtott erőddel pusztítanál mindent. De nem hagyod!
Emészt az a Csend!
Aztán már belsőddé válik kínzó vajúdása a létnek, és eltörpülsz tükröd előtt, amikor mégsem talált, vágyott arcod hiába keresed, csak karcokat látsz és homályos képet. Talán megérted, miről beszélek.
Aztán, amikor már nem is várod, felbújt egy villanásnyi pillanat, ott ragad benned, tükröd meddő rétegei hullnak, és felsejlik lassan szappannal tisztára mosott tekinteted. Harcod értelmet nyer, és a Csendben már magadra találsz. Hiába fájt lakat alatt a lelked, feléled benned újra a hit, leveted láncaid, hogy magadhoz engedd az éltető Csendet.
