Valami baj van, ez tisztán kivehető. Rokkant parkolóba álltunk jónéhányan. Véletlen volt- e, vagy szándékos cselvetése a létnek, nem tudni. Mint veszett kutyákat kerülnek, és vajon hányan vagyunk csendre intett nézői a létnek?
Talán nem kellene írni. Ez lehet a gond. Talán akkor, ha eldobnánk tollaink, kicsit másképp látnánk, s látnának, de így csak marad a sokszor belső monológ, aztán a csendben emésztő kór.
Könnyen tör pálcát, s mondja bárki, hajítsd el, miért csinálod, hisz sok ember olvas, vagy előre szabott öltönyt visel, vagy rendelésre érkezik a torta, vagy elmondja, mi jó, mi rossz,s mint a retorta, szabja szűkebbé a teret.
Mérleget vonva van, aki méreget, s van, aki, mint mérgezett egérre tekint, s nem érti meg, hogy az erős is lehet gyenge, és a beszélt nyelv néha más.
Tudod, talán bizalom kell, talán közös hangok, hogy az ugráskényszerre alkalmas gangok kiürüljenek, vagy csak kell egy telek, hol összegyűlik apraja s nagyja, s hol van, aki adja, van, aki kapja azt a bizonyos lélekemelő ölelést, amelyre vágyunk.
Bizalom. Nehéz ügy. De ha kibontakozik, mint tavaszi rügy, hajt, virágzik s a polleneket viszi a szél.
Nincsenek határok.
