Tóth Gabriella (Toga): Gledícsia

Tudják, van a történet az almáról, és a fáról, bár negatív tulajdonságok esetén, mindenki próbál kivétel lenni. Vagy hitegeti magát, hogy az, ezt nem tudhatom.
Gondolták már, hogy olyanok vagyunk, mint egy labda? Nem, most nem a pattogásra gondolok, a faltól falig játékra, azokra, akik dobnak, vagy rúgnak, hanem egyszerűen egy piros pöttyös labdára. Gömbölyű, szép, díszes, fénylő.
Aztán, ahogy jönnek a tavaszok, a nyarak, vagy néha kint felejtenek minket az esőben, hóesésben, úgy fakul a minta, az addig élénk felszín mattul és megrepedezik.
És ha még ez nem lenne elég, van a kertben néhány borbolya, vagy rózsatő. Olyan szépnek tűnnek, de a labdák ellenségei. Újabb és újabb karc után a kegyelemdöfést kedvenc rózsánk adja.
Elfáradunk. Pattogni már nincs erőnk. Pedig bimbó korában még mennyit gondoltunk a közös játékra, hogy fogjunk össze, a labda és a rózsa, együtt. A játékosság és a szépség.
De valami eltörött. Tüskék fúródtak gömbölyű létünkbe, és szépen lassan levegőtlen létbe kerültünk.
Jó lett volna egy ragasztó, egy pumpa, de ahhoz, hogy a sérülés pontos helyét megtudjuk, víz alá kellett volna bújnunk…

Azt hisszük, semmi baj, pedig különös méreg terjed bennünk. Azt hisszük, bírjuk, hogy újra és újra megszúr valami. Semmiség. Az immunrendszer úgyis győzni fog.
Az irtásra ítélt gledícsia tövise is sokáig láthatatlan volt a bőr alatt…

Kertünkből kivágtuk a rózsát, a borbolyát, mindent, ami szúr, de mégis, labdánk már lapos, színtelen.
Valami méreg terjed bennünk.
Elvették játékaink.
És újra építjük önmagunk, míg a tetanuszra várunk.

További bejegyzések