Zárni az ajtót, és a csendet,
mikor megreked az egésznek vélt,
sebzett valóság.
Letenni a tollat, és várni
hogy feltölt majd
egy sugallat,
mikor a függőkertemben lógó,
cafat szavak
esve, kötött meleggé
kapaszkodnak össze,
és lánccá hevülve,
szakadnak fel újra.
Megérted majd
gombolyaggá formált,
lenyelt betűk
ordító szabadulását,
kitörni vágyó
roskadó zihálását.
Megérted majd,
ha tovább reped a szövet,
és ömlik, árad,
a gáton át
a tébolyult világ.
mint az átlőtt csontú eb, mint ki sem talált, összevissza istenek: dobálja magát a tenger. dühénél csak kínja nagyobb: az örök idővel volt ő viselős,
kilakoltatnák az elnyújtott csendek, csókod nélkül telt éjek, de velem hál, nálam ébred, fészket rakott bennem rég az Érzet. otthonát rejtelmes léte aranyfonállal körbeszőtte, hagyott
Nekiindulunk, körbejárjuk a mohás temetőt, talpunk alatt csigák roppannak, felriadnak halottaink, alufóliával takart fésűk zenélnek szomorkásan a megbomlott nyárban. Rendőrkutyák terelik helyes irányba az elkóborolt
A honlapot készítette:
Promix Universal Kft.
