Kintlévőségeim magamba zárom,
Mosott part, elmúló lábnyom,
Csendemben csak lelkem zakatol,
Hallgatom, hogy más dalol.
A gyomok közt, helyemen,
Kint a nap süt, bent hűs terem.
Valahogy parttalan, mélyülő folyam,
Szűkölök magamban, apró kutya-lakban.
Adnál-e inni?
Csapzott bunda alatt, vén szív dobog,
Csaholni most
Fáradt vagyok.
mint az átlőtt csontú eb, mint ki sem talált, összevissza istenek: dobálja magát a tenger. dühénél csak kínja nagyobb: az örök idővel volt ő viselős,
kilakoltatnák az elnyújtott csendek, csókod nélkül telt éjek, de velem hál, nálam ébred, fészket rakott bennem rég az Érzet. otthonát rejtelmes léte aranyfonállal körbeszőtte, hagyott
Nekiindulunk, körbejárjuk a mohás temetőt, talpunk alatt csigák roppannak, felriadnak halottaink, alufóliával takart fésűk zenélnek szomorkásan a megbomlott nyárban. Rendőrkutyák terelik helyes irányba az elkóborolt
A honlapot készítette:
Promix Universal Kft.
