Anakreón, köszöntlek!
Hozzád szól most e pár sor.
Fejed bérce havas lett
kettőezer-ötszázszor,
mindannyiszor nyár pora
elszállt, elmúlt sok század,
bor volt korod mákonya,
himnusza száll utánad.
Sok év hiába nem telt,
ha szomjazó emleget,
edényem most éppen telt,
rád ürítek serleget,
megéneklem mámorod
(Dionüszosz korában
a víz nem nyújt jó okot),
hordóhoz visz a lábam.
Talán az ösztönöm űz
s lantod hívó dallama,
Erósz nyila, örömtűz
szívemben, ha nyílana.
Borhoz kell a leányka:
a hűs ital merszet ad,
a lány forrón megáldja
fohászod, s meg nem tagad.
Kegyelnek az istenek
(erdőben őz, ha szalad,
nyomában ág megrezeg),
hozzájuk leng így szavad.
A jó szóban benne van
szellemed hű varázsa,
a szerelem kortalan,
borban hígul a láza.
Anakreón, köszöntlek:
koldusnak friss morzsa hullt,
éhe egyik örömnek,
szomjamban már csillapult.