Az önimádatnak lettél a jelképe,
szomorú történet nyomán megszülettél,
mégis a tavasznak vagy egy vidám éke,
a kikelet előtt mindig is volt egy tél,
sárga fátyladon át fakul az emléke,
a föld hidegétől (amíg a nap felkél)
bodorodik szirmod, s mint az ember léte:
gyűrött lelke ránca a testével egy fél,
s meleg szeretetben kisimul egésze.