A patak partján a görbe fűz csak állt ott,
törzse gyanútlanul a víz fölé hajolt,
és én ráaggattam mindent, ami bántott,
minden bűn-bajt, vétket, ami van, s ami volt.
Távolabb hömpölygött az autópálya,
az ifjúkor árnya reám zúdult ma itt.
Áldásfélét szórt rám egy árokparti mályva,
s a benzingőzös zaj szűkebb hazámba vitt:
a Szilas medrében a Tisza folydogált,
a Latorca fodros hulláma igézett,
de az állóvizek, a poshadó holtág
hűvös rosszallása a távolból érzett.
A két világ között meghallgattam, miképp
a szülőföld hangja vadul perel velem.
Lehet többre vágytam, mint az az egy vidék,
de a helyet soha el nem feledhetem,
ahonnét indultam (az elhagyott falut),
amit oly gondosan a Tice átölel,
s békalencsés vízén a szárcsa és a lúd
többé már nem enged magához túl közel.
Könnyű maradtam. Súlyom hiába mérem.
Elhagytalak téged s te tűrted, tűrted ezt.
Nincs már bennem régen semmilyen szemérem,
ez gyenge hátamon egy nehéz, tűrt kereszt:
elhagytalak téged: apámat, anyámat
és még mi minden jót, azt magam sem tudom.
Kínoz e rosszízű, városszéli bánat
fájó emlékekkel a mocskos földúton.
S miközben a Szilas flegmán elfut tova,
a romos malomról pereg a vakolat,
lappang az űzött fény, mint kő közt a moha,
mit az esti homály két kézzel tapogat,
és a fűz árnya duzzad, nyúlik, egyre nő,
lógnak rajta vétkek, nehéz bűnök, bajok.
– Most helyettem görnyedsz, te vénült nyögdelő –,
én holnap reggelig még ártatlan vagyok.
