Ott kinn ősz cseperész: a füzek kusza árnyai nyúlnak.
Lenn, a Dunán tarajos karikák buja fényköre reszket –
Gyors foganás s a halál szorosán utolérni a percet
Szerteiramló fodrai közt ama égi azúrnak.
Koppan a csend, ütemén lecsorognak a cseppek, az órák,
S míg eloszolnak, a sors szüli meg diadallal a másuk,
Halni se rest katonákkal tömni a rést be utánuk –
Bár aki él, odavész, könyörögve hiába is óvnák.
Mert ez a Rend: a bilincs szemeként odafűzve a lánchoz
Bízni a célban, akarva a bölcs igazát, mit a ránc hoz.
Hinni, hogy Egy ha zenél, az Egész muzsikál, sose hóbort.
Ámde a kétely örök: jut-e földi babér is a hősnek?
Fennmarad-é neve annak, akit követői legyőznek?
És felidézhetik-é suta daktilusok ma az ókort?