Elhallgattak bennem a szavak.
A jelentésüket vesztett, csupasz hangtestek
úgy tapadnak ínyemre, mint a gyermekkori
forralt tej föle.
Nyelvem kiszáradt őshüllővé merevedett
szám csend-üregében.
Lelkem megvakult tükör – elnyeli a fényt.
Süket termeimben bolyongok céltalan.
Mellem közepén hegyek gyökereznek.
Évmilliók kihűlt tűzhányóinak súlyát
hordozom. Aszkétalábaim elfáradtak,
de terhem letenni képtelen vagyok.
Elhallgattak bennem a szavak.
És kifordul kezemből a toll is.
A mezítelen papírlap fehér lilioma néma
sikollyal menekül tintám gyalázata elől.
A felmagasztosult beavatás égi
kegyelmére vár. Nem akar megalázva
beszennyeződni.
Dermedt szótlanságom üreges járatai
felerősítik belső neszeimet.
Az ítéletnap harsonáinak rivalló orkánja
dübörög dobhártyáimon.
Minden harangkonduláskor én csapódom
az érckehely belsejének, és minden
pillanat engem feszít a megváltó keresztre.
De bennem elhallgattak a szavak.
Virágaik, gyenge indáik letörve, szentek
imáit évszázadokig éltető törzsük
esőtlen sorvadoz.
És bénává nyűgözve kering elmém
ketrecében a gyűrött gondolat.
Mindig körbe-körbe.
Árnyként végigkúszik az agytekervények
féregszerű telepén, majd kísértet gyanánt
rávetítődik cellám málló vakolatának
tenyérnyi foltjaira, és visszaverődik
a szegleteken.
Képek őrült kavalkádja cikáz
lázas szempilláim mögött, az alvás
közben is nyitott, ébren is álmodó
szembogarak üvegén:
vándormutatványosok bohócai,
szakadék felett egyensúlyozó, tüllszoknyás
kötéltáncosok sziluettje, homokozó-
vödrökbe száradt, kagylószilánkkal
kevert iszap, már augusztusban őszsárga
lombú fák és egy vén vadgesztenye
tövében zokogó társaság retinába égett
negatívja lebeg együtt az ősrobbanás
óta bennem tenyésző Idő rebbenékeny
fátyolával, melyet a Mindenség csillag-
ösvényéről lerántani, és vállaimra teríteni
nem tudok.
És nincs szó kimondani a tűnő pillanat után
maradt vinnyogó ürességet, az önmagam
felé görbülő emlékezet záptojás-szagát,
az érzelmek méreggé feketült tavától
rothadó lélek kínjait.
De eljön még a perc, midőn lepecsételt
ajkaim ismét felfakadnak, és vércseppjein
felsírnak majd a túlhordott igék.
Ám előbb a világ salakját kell fogaim
közül kitermelni végre.