Az ürességen csorranó fény hurkot
vet az idő partjain.
Még átlátszó vagyok. Még csend vagyok.
Éteri könnyűség. Puszta érzékelés.
A növények lélegzésének ütemére lüktetek.
Lét előtti állapotom örökítőanyagba
kódolt lehetőség.
A végtelen Idő az otthonom.
Isteni harmónia bizserget.
Átjár az Ős-tökéletesség.
Sugárzásom meleg és illatos.
Lágy mozdulatlanság mindenütt.
Köröttem tagolatlan a tér.
A kint-és-bent opálködében lebegek.
Még nincs határozott formája az énnek.
Hártyás szárnyú buborékok ringatnak.
A szétválás előtti minden-Egy halk
szimfóniájának hangjain sodródom.
A csillagok árnyéka bársonysötét.
Csend, fény.
Csend, fény, dallam és sötétség egyszerre.
Millió alakban létezem.
Mind én vagyok.
A teremtett Rend, a mindöröktől fogva
itt-levés részese.
Oszthatatlan. Egész.
A teljesség Hajnal-karja dédelget.
Ölelése delejes áramokat indít meg
sűrűsödő jelenlétem középpontjában.
Ébredő gravitációm lassan körém rendezi
az anyagot.
Először a szövetek pettyei jelennek
meg, mint megannyi pete.
Azután csörgedező zubogással áriák
kelnek a szerveződő telepek között.
Kocsonyásodik sejtjeimben az eszmélkedés.
Lassan átcsúszom a Térbe.
Sokasodásomat tűszúrásnyi fájdalom jelzi.
A külvilág ingerekre szilánkosodik.
Kiélesedett érzékszerveimre hegyomlásként
zuhannak a valóság darabjai.
Homokszemként szúrja szemgolyómat a fény.
Pászmái csíkokra szabdalják a három
dimenziót.
A rácsszerkezet osztatait villódzó árnyak
rángatózása népesíti be.
Idegen testek kérgén rések fakadnak.
Nyílásaikból posványosodó hang-
hullámok törnek elő. Létezésük zaja
kalapácsütésként koppan dobhártyáimon.
Nyüzsgő lények láthatatlan csápjai
fonódnak körém. Nyirkos érintésükre
hideglelősen megvonaglanak bőröm receptorai.
Hirtelen sokan leszek.
Ráébredek súlyosságom terhére.
Alig-létezésnyire szűkül a tér.
Önállósodó szerveim hártyái megnyúlnak.
Közöttük csupasz üregek ébrednek, melyekből
túlérett fekélyként felszakad tudatom.
És azonnal parttalan áradásnak indul.
Miként a légnemű anyagok, betölti a
rendelkezésére álló teret.
Mindent önmaga fennhatósága alá rendez.
Már nem csend vagyok, és nem fény.
Nem csend, fény, dallam és sötétség egyszerre.
Hatalmassá tágult tudatom betölti a Mindenséget.
A szimfóniát beitta a fül,
a sugárzás melege mozdulattá lényegült,
a harmónia az én központi irányítását végezni
beépült az öntudatba.
Az Ős-tökéletesség milliárdnyi paránnyá
forgácsolta önmagát.
Csupán egy vagyok közülük.
Észlelem a tudat peremén visszavert hangokat.
Mindet, egyenként. Elkülönítem a zene
lebegő dallamát és a pöröly érces csattanásait.
A rezgések lágy patakja bekúszik lelkem
pántjai közé, és utat talál a könnycsatornák
járatai felé. Így folynak át rajtam a világ leg-
szebb keringőjének háromnegyedes ütemei.
Csapocskáimmal és pálcikáimmal érzékelem
a színeket. Biztos ítélettel kiválasztom az
okkert a hétféle sárga közül Gauguin
tahiti lányainak csupasz könyökhajlatában.
Nyelvbimbóim hol sikítva, hol kéjesen
regisztrálják az odvaikba szűrődő ízeket.
Az édes kanyargó indákat növeszt száj-
padlásomon, és hosszan velem marad.
A keserű elől sűrű váladékot eresztve
nyelvem menekül.
A valóság tükörcserepekre esett töredékeiből
képes vagyok összerakni magát a Valóságot.
Én, egyedül.
Mert tudatomban őrzöm a világot.
Tudatomban őrzöm önmagam.
Az Egység burka immár meghasadt.
Elmém barázdájában, mint sérült
bakelitlemez, fokozódó hangerővel jár
körbe-körbe az elakadt gondolat:
„Az Egység burka meghasadt!”
Egyedül maradtam.
És hirtelen meghallom saját üvöltésemet
a hajnali némaságban.
Az ordítás óriásivá nőve énem határának
szegélyéig árad, és hurkot vetve vissza-
verődik a tudat partjain. És az eszmélet
végső kétségbeesésében megkísérli a
lehetetlent, hogy a lét előtti formátlanságba
álmodja önmagát, amikor még csend volt…
csend, fény, dallam és sötétség egyszerre.
